Úgy
érzem sikerült kiheverni a legutóbbi kis kalandunkat és újra íróképes vagyok.
Azóta nem voltunk vidéken, amit annyira talán nem is bánok. Viszont az egyetem
már megy több, mint egy hónapja, amiről még nem igazán ejtettem szót.
Természetesen ez se megy itt zökkenőmentesen. Először is beraktak minket a
legjobb nyelvi csoportba, ahol mongolul anyanyelvi szinten beszélő
osztálytársaink voltak, kb. 10-en voltunk az osztályban. Ott megvetettek velünk
mindenféle könyveket csak, hogy okosnak érezzük magunkat. Ahogy teltek a napok
még több diák érkezett és az osztálylétszám is egyre növekedett. Egyik nap
ülünk a kis óránkon és egyszer csak bejött egy holdvilágképű faszi, hogy
igazából mi nem is vagyunk rajta a listán, (akik oda járunk már több hete, de
akik tegnap jöttek azok érdekes módon rajta voltak…) és nekünk bizony írnunk
kell egy vizsgát, hogy ki maradhat ebben a csoportban és ki megy át a
rosszabba, mert itt már túl sokan vannak. Rettentő boldogok voltunk ettől, megírtuk
és másnap közölték, hogy Dórinak bizony át kell mennie a másik csoportba,
mindezt azért, mert kb nincs elég szék a teremben… Kivertük a hisztit, hogy ez
így még sem állapot és végül minden maradt a régi. A legújabb húzásuk a
múlthéten volt, mivel még mindig úgy gondolták, hogy túl sokan vagyunk abban az
osztályban így átraktak pár embert rendes mongol osztályokba, hogy ott rendes
egyetemi órákat hallgassanak. Tőlünk először csak a Balázs került át, utána én
is és végül Dóri is. Szóval most ott tart a helyzetünk, hogy rendes itteni
mongolokkal járunk rendes egyetemi órákra. Kíváncsi vagyok, hogy ez meddig
marad így, mert imádják felborítani 2 hetenként az életünket. Az ügyintézés is
rettentő profi, diákunk és ösztöndíjunk még mindig nincs, igazából már egy
kicsit kételkedünk, hogy valaha lesz e.
Néha
borzalmasan elegünk tud lenni belőlük, folyton bámulnak és röhögnek, de
ugyanakkor félnek is tőlünk és nem mernek hozzánk szólni. Ami nekik lejön általában rólunk, hogy oroszok vagyunk,
de folyékonyan beszélünk azért angolul is és ha megmondjuk, hogy nem
Oroszországból jöttünk, akkor is biztosan tudunk oroszul. Hát NEM.
Mint
azt említettem találtunk egy nagyon jó konditermet, ahova napi rendszerességgel
le szoktunk járni. Egy hónap alatt sem sikerült feldolgozniuk a mongoloknak,
hogy mi oda lejárunk és folyton bámulnak és találgatják, hogy honnan jöttünk
(Oroszország!, Anglia, Németország, esetleg Amerika). Hozzátenném, hogy
nemegyszer elmondtuk, hogy Magyarországról jöttünk, de ez nem sokat mond nekik,
ezért valahogy fel kell dolgozniuk. Van egy nagyon aranyos edző, ő mindig
kedves és segít nekünk, néha még szóba is áll velünk! Ami nagy szó, szóval ő
már egész feldolgozta a jelenlétünket. A pultos kislánnyal is beszélgettem
múltkor mongolul, kérdezte hogy orosz vagyok e, mondom nem, Magyarországról
jöttem. Következő kérdés, de akkor orosz vagyok nem? Mondom nem, de azért
oroszul tudok nem. Nem oroszul sem tudok. Végül feladta a próbálkozást, de
valószínűleg még most is szent meggyőződése, hogy orosz vagyok vagy legalábbis
tudok oroszul.
A
Mongol Nemzeti Múzeumba már 2x is megpróbáltunk bejutni, mindhiába. Egyszer
zárva volt, egyszer meg már majdnem zárva volt. De nem adjuk fel!
Az
viszont elmondhatatlanul jó dolog, hogy itt van Kata és Ganbold nekünk. Ők itt
az egyetlen biztos pontunk, ahova mindig mehetünk. Múlthéten elmentünk együtt
vásárolgatni utána pedig istenifinom ebédet kaptunk (bélszín, héjában sült
krumpli, cukkini, görög saláta – Fanni most biztosan utálsz).
Stohl
buci azért még érezhetően jelen van, bár most nem olyan aktív, ami rosszat tesz
a nézettségnek szóval tessék szavazni.