2012. október 10., szerda

Mert nekünk itt olyan jó


Úgy érzem sikerült kiheverni a legutóbbi kis kalandunkat és újra íróképes vagyok. Azóta nem voltunk vidéken, amit annyira talán nem is bánok. Viszont az egyetem már megy több, mint egy hónapja, amiről még nem igazán ejtettem szót. Természetesen ez se megy itt zökkenőmentesen. Először is beraktak minket a legjobb nyelvi csoportba, ahol mongolul anyanyelvi szinten beszélő osztálytársaink voltak, kb. 10-en voltunk az osztályban. Ott megvetettek velünk mindenféle könyveket csak, hogy okosnak érezzük magunkat. Ahogy teltek a napok még több diák érkezett és az osztálylétszám is egyre növekedett. Egyik nap ülünk a kis óránkon és egyszer csak bejött egy holdvilágképű faszi, hogy igazából mi nem is vagyunk rajta a listán, (akik oda járunk már több hete, de akik tegnap jöttek azok érdekes módon rajta voltak…) és nekünk bizony írnunk kell egy vizsgát, hogy ki maradhat ebben a csoportban és ki megy át a rosszabba, mert itt már túl sokan vannak. Rettentő boldogok voltunk ettől, megírtuk és másnap közölték, hogy Dórinak bizony át kell mennie a másik csoportba, mindezt azért, mert kb nincs elég szék a teremben… Kivertük a hisztit, hogy ez így még sem állapot és végül minden maradt a régi. A legújabb húzásuk a múlthéten volt, mivel még mindig úgy gondolták, hogy túl sokan vagyunk abban az osztályban így átraktak pár embert rendes mongol osztályokba, hogy ott rendes egyetemi órákat hallgassanak. Tőlünk először csak a Balázs került át, utána én is és végül Dóri is. Szóval most ott tart a helyzetünk, hogy rendes itteni mongolokkal járunk rendes egyetemi órákra. Kíváncsi vagyok, hogy ez meddig marad így, mert imádják felborítani 2 hetenként az életünket. Az ügyintézés is rettentő profi, diákunk és ösztöndíjunk még mindig nincs, igazából már egy kicsit kételkedünk, hogy valaha lesz e.
Néha borzalmasan elegünk tud lenni belőlük, folyton bámulnak és röhögnek, de ugyanakkor félnek is tőlünk és nem mernek hozzánk szólni. Ami nekik  lejön általában rólunk, hogy oroszok vagyunk, de folyékonyan beszélünk azért angolul is és ha megmondjuk, hogy nem Oroszországból jöttünk, akkor is biztosan tudunk oroszul. Hát NEM.
Mint azt említettem találtunk egy nagyon jó konditermet, ahova napi rendszerességgel le szoktunk járni. Egy hónap alatt sem sikerült feldolgozniuk a mongoloknak, hogy mi oda lejárunk és folyton bámulnak és találgatják, hogy honnan jöttünk (Oroszország!, Anglia, Németország, esetleg Amerika). Hozzátenném, hogy nemegyszer elmondtuk, hogy Magyarországról jöttünk, de ez nem sokat mond nekik, ezért valahogy fel kell dolgozniuk. Van egy nagyon aranyos edző, ő mindig kedves és segít nekünk, néha még szóba is áll velünk! Ami nagy szó, szóval ő már egész feldolgozta a jelenlétünket. A pultos kislánnyal is beszélgettem múltkor mongolul, kérdezte hogy orosz vagyok e, mondom nem, Magyarországról jöttem. Következő kérdés, de akkor orosz vagyok nem? Mondom nem, de azért oroszul tudok nem. Nem oroszul sem tudok. Végül feladta a próbálkozást, de valószínűleg még most is szent meggyőződése, hogy orosz vagyok vagy legalábbis tudok oroszul.
A Mongol Nemzeti Múzeumba már 2x is megpróbáltunk bejutni, mindhiába. Egyszer zárva volt, egyszer meg már majdnem zárva volt. De nem adjuk fel!
Az viszont elmondhatatlanul jó dolog, hogy itt van Kata és Ganbold nekünk. Ők itt az egyetlen biztos pontunk, ahova mindig mehetünk. Múlthéten elmentünk együtt vásárolgatni utána pedig istenifinom ebédet kaptunk (bélszín, héjában sült krumpli, cukkini, görög saláta – Fanni most biztosan utálsz).
Stohl buci azért még érezhetően jelen van, bár most nem olyan aktív, ami rosszat tesz a nézettségnek szóval tessék szavazni.