Anyák kedvence

koboldház

És végre eljutottunk vidékre, sajnos azzal csak később szembesítettek minket, hogy a lejutás meg a visszajutás az mindig elég kalandos, vagy sikerül vagy nem. Mi nagy naivan azt hittük, hogy minden tök simán fog menni, mert Ganbold segítségével megtudtuk, hogy szállás van e és mennyibe kerül, valamint azt is, hogy Baruunbürenből lesz egy kocsi, ami majd elvisz minket a 35 kilométerre lévő Amarbayasgalantig, mert oda nem megy busz meg semmi se és egy nagyon szar földúton kell végig menni. Felkeltünk, összepakoltunk szépen és elmentünk busszal a Sárkányközpontba, mert onnan indulnak vidékre a buszok. Jegyet vettünk, buszoztunk 6 órát, a táj végig gyönyörű volt. Láttunk útközben jurtákat, tevéket, jakokat, juhokat, teheneket, kecskéket és nagyon szép lovakat. Kietettek minket Baruunbürenben, ahol felhívtuk a kontaktunkat, hogy akkor jöhet értünk kocsival és vigyen el minket. Mondta, hogy oké máris indul várjuk meg. 10 perc múlva az út túloldalára megérkezett gyalog egy kobold kinézetű bácsi és integetett, hogy menjünk át hozzá. Mi mit sem törődve vele maradtunk a helyünk, de ő csak integetett és végül odajött, hogy ő lenne az, de kocsija hát az bizony nincsen… Akármit kérdeztünk vagy nem értette vagy valami tök mást válaszolt, elég nehéz volt vele szót érteni. Felhívtuk Ganboldot, hogy beszéljen vele ő, amiből az sült ki, hogy kocsi az nem lesz csak holnap és estére menjünk át a kobold házába és aludjunk ott… Mit tehettünk elindultunk a bácsival, aki útközben megmutogatta a dolgokat (óvoda, bank, rendőrség, iskola, szobor). Megérkeztünk a bácsikához, aki egy körülírhatatlan „házban” lakott, szerencsére sutyiban csináltunk pár képet. Aranyos volt a bácsi, mert adott teát, cukorkát, kínálgatta a sütikét is. Egyszercsak megérkezett két mongol pasas, akik csatlakoztak a kis uzsonnánkhoz, természetesen semmit sem lehetett visszautasítani. Szerencsére Dóri megtetszett nekik, mert rólunk a Balázzsal elképzelni sem tudták, hogy tudjuk mi az, hogy mongol, így Dórin kersztül nagyjából tudtunk kommunikálni és nagy nehezen kiderült, hogy ők amúgy pont Amarbayasgalantba mennek. Pár perces huzavona után megbeszéltük a sofőrrel, hogy akkor vigyen már el minket is legyen oly kedves. Végül az 5 személyes kocsiba beültünk 6-an, remek volt 3 olyan emberrel utazni, akik igazából semmit sem mondanak el pontosan és azt se tudjuk, hogy hova megyünk meg egyáltalán kik ők és néha már elkezdtünk az életünkért imádkozni. Amikor is egyszercsak a semmi közepén megállt a kocsi és kiszállt a 3 úriember, na akkor egy kicsit beszartunk, hogy feldarabolnak és szétszórnak a pussztában, mert megint nem mondtak egy büdös szót sem, hogy akkor most mi is van. Letelepedtek a fűben és elkezdtek süti és vodkaáldozatot bemutatni, ami abból állt, hogy a sütit eldobták, a vodkát meg kilocsolták. Végül a sofőr visszaszállt és amikor megkérdeztük, hogy valójába mit is csinálnak, hátrafordul és angolul azt mondta, hogy yours dead,  vagyis a mi halálunkra. Miután kicsit összeszedtük magunkat rájöttünk, hogy nagyon szar az angolja és azt akarta mondani, hogy az egyik faszi apja ott halt meg és neki áldoznak. Végül visszaszálltak a kocsiba és továbbindultunk, megálltunk még pár helyen, ahol már mi is kiszálltunk és nézelődtünk. Többekközött meglátogattuk a kobold meg a másik faszi születési helyét, ami a puszta közepén egy fűcsomó volt, oda mindannyian körbeültünk és akkor már tök normálisak voltak velünk, már nem volt az az érzésünk, hogy megakarnak ölni,jót beszélgettünk meg énekelgettünk is és képet is csináltunk. Végül 2 órányi utazgatás után megérkeztünk Amarbayasgalantba, ahol várt minket a kis öreganyó a jurtaszállásunkkal, hozott forró vizet meg be is gyújtott a kályhába, nagyon aranyos volt. Nagyon hideg volt este, de jól felöltöztünk és bebugyoláltuk magunkat, a tüzet annyira nem sikerül újra megrakni, de életben maradtunk azért, bár hajnalban arra keltem a korom sötétben, hogy valami van az ágyamon és éppen tüsszentett egyet… Megkértem Balázst, hogy elemlámpával világítson már oda és közben reméltem, hogy nem a kis anyóka lesz az. Szerencsére csak egy macska volt, aki utána tök jól melegített, volt egy kis barátja is, aki meg a padlón kuksolt. Miután felkeltünk, elmentünk a kolostorba utána meg a dombon lévő sztúpákhoz, ahova 2 kutya is elkísért minket, nagyon jófejek voltak. A sztupáknál megy egy macska csatlakozott hozzánk, természetesen szarrá simogattuk, mert iszonyat aranyos volt, mindenhova követett minket. Amikor visszaértünk a jurtánkba, természetesen a hajnali kis vendégeink ott feküdtek az én ágyamban… Másnapra terveztük a hazautazást, amihez ugye kocsit kellett szerezni, hogy elvigyen minket a buszmegállóig Baruunbürenbe. Végigkérdeztünk mindenkit, mindenki össze-vissza beszélt, végül találtunk egy kisbuszt, akik másnap pont Ulánbátorba mentek, de a sofőr mindenfélét kitalált, hogy miért is nem visz el minket. Valami utazási irodának volt a sofőrje és volt vele egy idegenvezető nőci is, aki mondta hogy ha megbeszéljük a 2 olasszal akiket kísérget, akkor elvisznek minket. A 2 olasz bele is egyezett, de a sofőr az istennek sem akart beleegyezni. Már nagyon elegünk volt belőle, hogy azt sem tudjuk, hogy hogy jutunk vissza és még ő is szívat. Azt tanácsolták, hogy majd reggel indulás előtt beszéljünk vele, mert este mindig rossz kedve van… mert az olaszokkal volt egy cseh lány, aki ugyanígy került hozzájuk és vele is ezt csinálta a sofőr. Beletörődtünk a dologba, reggel korán felkeltünk és összepakoltunk és vártunk a végítéletre. Végül nagy kegyesen közölték, hogy mehetünk velük 5 perccel az indulás előtt és végül elvittek Ulánbátorig, így nem kellet átszállnunk sem. A 6 órás úton mindenkivel tök jól összebarátkoztunk, az olaszok nagyon jófejek voltak és az út végére még a sofőrt is megszerettük. Végül jól alakult minden, csak nem kellett volna ez a nagy huzavona, de hát ez Mongólia, itt semmi sem úgy van ahogy kéne lennie és ahogy eltervezte az ember. Már kezdünk ehhez hozzászokni. Összességében nagyon jó volt, csak fel kell rá készülni lelkiekben.

Aug. 15-17.

Kicsit kezdenek megcsappanni az érdekes események, de azért igyekszünk izgalmasak maradni. A tartózkodási engedély még mindig nincs elintézve, talán még idén sikerül, bár nem biztos. A laosziak tündérek, múltkor kókusztejes, banános, zabos, árpás levest kaptunk utána meg tök jó salátát. Igazán jól tartanak minket. Persze azért mi is szoktuk viszonozni. Voltunk piacon is, ahol rengeteg ember volt és minden jóságot lehet kapni. Eddig még csak egy táskát vettünk, de úgy érzem még vissza fogunk térni oda mivel voltunk plázázni is... Itt elég furcsa dolgokat illetnek plázával, minden egybe van ömlesztve és iszonyatosan drága. Egy szar kínai cipőt 30ezer forintért kínálgatnak... Még jó hogy sok ruhát hoztam, mert azokkal is ez a helyzet. Dehát a Dórival mégiscsak lányok vagyunk és jobb az ilyenekkel tisztában lenni! Ha minden igaz jövőhéten megyünk vidékre és akkor kicsit eseménydúsabb lesz a blog.

Aug. 14.

És igen visszabuszoztunk a világ végére, hogy megkapjuk a tartózkodási kártyánkat. Ráment az egész délelőtt, megint ment a vad buszozás, mindez persze azért, hogy ott közöljék, hogy még kell pár papír, amit hétfőn senki sem közölt velünk… Egyszóval kimentünk a semmiért, ráadásul addig az épületig egy ösvény vezet a pusztában, ahol közben rettentő bogarak elől kellett menekülnünk. Ez hétfőn kimaradt, mert akkor esett, de most nagyon szép idő volt. De ezen már meg sem lepődünk, hogy megint nem sikerült intézni semmit, szinte már kezdünk hozzászokni. Visszaértünk a koliba, egyszercsak kopogtatnak az ajtón, hát a laoszi barátunk volt, aki egy tálat nyomott a kezembe, hogy akkor teszteljük le azt a kecskeagyat egy kis nyelvvel körítve. 5 percig ácsorogtam a kezemben a tállal, nézegettem, szagolgattam, annyira nem tűnt durvának. Mondjuk annyit adtak, hogy egy 4 fős család is jóllakott volna belőle. És bizony Balázzsal nekiláttunk, először kicsit félénken, aztán belejöttünk. Komolyan mondom egész jó volt, bár azért nem ennék ilyet minden héten. Azért néha bevillant az a kép, amikor a mosogatóban van a fej és folyik rá a forró víz, ami még simogatja a kis szőrét és mozgatja a kis fülét. Sajnos mi nem tudtunk ilyen finomságokkal kedveskedni nekik, ezért be kellett érniük egy Tibi csokival. Estére áthívott minket Gambold, aki nagyon jól beszél magyarul és felesége Kata, aki magyar. Kaptunk egy komplett vacsorát, nagyon jól éreztük magunkat. Gambold hatalmas figura. Időközben megérkezett Bogi is, aki egy mongol lány, de ő is nagyon jól beszél magyarul.

Aug. 13.

Tegnapi program ugyebár a tartózkodási engedély megszerzése volt. Jött velünk Emese is, mert neki is el kellett intézni pár dolgot, így könnyű dolgunk volt, mert ő tudta melyik buszra kell szállni és hogy hova kell majd menni. A buszozás elég vicces volt, óriási dugó, mindenki dudál, a sofőr az egy állat, a buszon mindenki esett-kelt, egyszóval jobb volt, mint a vidámpark, nekem is sikerült egyszer egyel lejjebb ülnöm, ami vicces volt... Megérkezünk, szakadó eső, sok ember, de gyorsan haladt a sor. Kitöltöttük a kérvényt, adtunk ujjlenyomatot, kaptunk a vízumba pecsétet és mehettünk vissza a központba újabb remek buszozás árán, hogy ott az iskolától kapjunk egy másik papírt és csak utána kaphatjuk meg a tartózkodásit, de ehhez majd megint vissza kell menni a világ végére, nem egyszerű…De aug. 29-ig van időnk szerencsére. Utána elvitt minket Emese egy használt könyvesboltba, ahol többek között találtunk angol- magyar szótárat is. Miután hazaértünk, Balázzsal elmentünk megnézni a közelben lévő konditermet, ami tök szép és most lett felújítva, de mongol szokás szerint bemegyünk és egy csomó gépre rá volt dobálva minden szar, így használni sem lehet őket kb. és még drága is, de nem adjuk fel és tovább kutatunk valami jobb után. Vacsora után mentünk a konyhába nagy ártatlanul mosogatni, de a laosziak már ott készítették a vacsijukat, meg a másnapi kaját, ami nem volt más mint a mosogatóból ránk meredő 2 kecskefej, ami még teljesen original volt és a szemünk láttára kezdték el megnyúzni. Képekkel nem akarom illusztrálni, mert hát na. Mondták, hogy majd kóstoljuk meg az agyát, mert az nagyon finom, de az csak mára lesz kész, na majd meglátjuk. Viszont készítettek nekünk nagyon finom rizses, mogyorós, tojásos, disznóbőrös kaját, amit talán zellerlevélbe kellett csomagolni és mogyorós szójaszószba mártogatni, nagyon finom volt. Kimentünk megköszönni a konyhába ( akkor már egy hentesbárddal és fűrésszel dolgoztak a kecskefejeken) és megbeszéltük, hogy majd hétvégén főzünk együtt. Amúgy borzasztóan aranyosak, kedvesek és közvetlenek, csak hát elsőre furcsa volt az étkezési szokásuk. Most már legalább vannak barátaink a koliban is.

Ulánbátor

Aug. 11.

Későn kelés, lustálkodás, végre szombat és nincs semmi intéznivalónk. Mai program a Gandan kolostor megtekintése. Délután 1-kor sikerült is elindulni és a kolostor előtt még beültünk reggelizni egy mongol vega étterembe, bizonyos Loving Hut-ba, mert csak ez volt nyitva. A kolostor előtt egy hajléktalan mongol bácsika gyűjtött a külföldiektől érméket, adtunk is neki pár forintot, amit magyarul köszönt meg és még meg is kérdezte a nevünket szintén magyarul. A szentély nagyon szép volt, Dóri félig mongolnak adta ki magát, mi meg a Balázzsal buddhisták voltunk és közöltük, hogy meg szeretnénk hajolni Buddha előtt, így ingyen beengedtek. Délután 4-kor a vega kajáldában ebédeltünk, ami egész jó volt. Utána elterveztük, hogy palacsintát fogunk sütni, de mivel semmi edényünk sincsen, mivel 3 napja vagyunk itt, így valahonnan szereznünk kellett. Először megnéztük miújság konyha fronton, mert minden emeleten van egy. Benéztünk a mi emeltünk konyhájába, ahol mint utóbb kiderült és 4 laoszi srácc csirkét belezett és gyomrot töltött vagy nem is tudom, de amikor bekukantottunk ők is meglepetten bámultak ránk bárdokkal a kezükben. Jobbnak láttuk, ha inkább egy szinttel feljebb megyünk, így is történt. Volt egyetlen egy serpenyőnk, de az úgy volt szar, ahogy volt, így nem maradt más választásunk, mint a szimpatikus laosziaktól serpenyőt és egy fakanalat kérni. Meglepő módon nem vágták le a kezünket és még adtak is mindent. A palacsintasütés kicsit nehezen indult, de a végére Dóri gyönyörű kis palacsintákat csinált. 4 darabot oda is adtunk az újdonsült barátainknak a cuccokért cserébe, nagyon örültek neki, szerencsére minket nem kínáltak meg csirkebéllel.

Aug. 9-10.

Végre megérkeztünk Ulánbátorba, taxiba pattantunk és elvitettük magunkat a koliig. Amit pontosan nem találtunk meg, így a cuccokkal letáboroztunk egy padra és kérdezősködtünk. Balázs végül megtalálta és beszélt a kolink managerével, aki egy jólszituált boszorkány… Közölte, hogy sajnos tele van a kollégiuma és amúgy is pénzbe kerül. Balázs következő útja az egyetemre vezetett, ahol örömmel fogadták és telefeonálgattak meg minden és végül Emese segített nekünk, aki február óta van a koliban. Megmutogatta mi merre van a városban, elvitt minket az egyetemre, hogy ott a szálláshoz kapjunk papírt meg a tartózkodási engedélyhez. Visszamentünk a managerhez, aki egy órán keresztül nézte a papírokat, amit hoztunk és nagy sajnálatára nem talált benne semmi kifogásolhatót, így szobát kellett nekünk adni, ami még egy óra volt, hogy megtalálja számunkra a legszarabbat, mert ő olyan kedves. Ja és természetesen üres az egész kollégium… Megkaptuk a 204-es szobát, van egy előtér, ahonnan 2 szoba meg a WC nyílik és persze olyan szobát adott, amihez nincs külön zuhanyzó, mondjuk ez nem akkora tragédia. Dórival vagyok egy szobában, a mellettünk lévőben meg Balázs van. A helyzet amúgy nem olyan szörnyű, egész kultúrált csak a konnektorok lógnak a falból és szikráznak, meg az erkély ajtót nem lehet igazán becsukni és látszik rajta, hogy télen oda volt fúrva a kerethez, hogy ne annyira fagyjanak meg a szobában. Időközben megérkezett Olivér, aki szintén a tanárunk és 10 napig marad itt. Vele elmentünk mongol sim kártyát venni, meg pénzt váltani, meg elvitt egy tök jó boltba, ahol van minden, kb. mint nálunk a tesco és elég olcsók a dolgok, kivéve a gyümölcs, zöldség és a kávé.

Az egyetemen kaptunk egy kis listát, hogy mi kell a tartózkodási engedélyhez: 2000 tugrik, útlevél fénymásolat, 1% fénykép (nem teljesen világos), meg AIDS teszt… és mindez másnap 10-re kellett, mert akkor van találkánk a külföldi diákok managerével, merthogy itt mindenki manager… mindent sikerült elintézni kivéve az AIDS tesztet, mert ahhoz már elég késő volt, így azt másnap reggelre halasztottuk.

Reggel 8-kor el is indultunk egy helyre, amit Olivér mutatott nekünk, hogy az ingyenes meg tök jó. Elég lepusztult helyen volt, de azért bementünk, rengeteg ember várakozott már, a kilencedik hónapjában járó anyukától a tinédzserig, elég szörnyű kép volt, úgyhogy inkább tovább álltunk. Emese ajánlott még nekünk egy mongol-koreai kórházat, ahol egy perc alatt kiállítottak nekünk egy betegkártyát, bementünk egy orvoshoz, aki feljegyzett minket a tesztre, utána a kasszához irányítottak minket, ahol csak dollárral lehetett fizetni, merthát külföldiek vagyunk és biztos nincs tugrikunk. Ezen már nem is idegesítettük magunkat, felmentünk a laborba. Akikkel beszéltünk mindenki azt mondta, hogy csak az ujjunkat szúrják meg és annyi az egész és már kész is a teszt. Persze nem így volt, egy hatalmas tűvel elkezdték lecsapolni a kézfejünkből a vérünket és közben azt mondogattuk egymásnak mongolul, hogy харанхуй баатар (haranhoi baatar), ami annyit jelent, hogy Batman, mert pont odafele láttuk az új Btaman film plakátját. Nem tudom mit képzelhettek rólunk a nővérek, de valószínűleg semmi jót. Mondták, hogy az eredmény csak délután lesz meg, így nem tudtunk elmenni megcsináltatni a tartózkodási engedélyt, de majd hétfőn. Az idő amúgy rettentően rossz volt, hideg, eső és szél. Még jó hogy vettünk a kínaiaknál egy „the north face” márkájú jó kis kabátot mind a hárman. Délután visszamentünk a kórházba és mindenkinek negatív lett a tesztje és még papírt is kaptunk róla, így már mindent megszereztünk a kis listáról.

Mongólia

Reggel 8-kor felkerekedtünk, hogy kaját vegyünk és hogy buszt keressünk, ami átvisz minket a határon. Egy kedves bácsi útbaigazított minket, így könnyen megtaláltuk. Olyan 9 óra volt és mi a 13:30-as buszra kaptunk jegyet, de volt egy nagy váróterem, amiben kicsit furcsa volt, hogy a buszokhoz vezető ajtók előtt fel volt sorakoztatva egy csomó csomag. Gondoltuk, hogy ilyen korán csak nem arra a buszra várnak azok a csomagok, de mint utóbb kiderült de, így mi is beállítottuk a bőröndöket, az akkorra már végeláthatatlan sorba. Teltek az órák, egyre többen lettek, fejenként minden mongol hozott magával kb 5 hatalmas vastag ragasztóval megerősített, fekete kukászacskóba pakolt cuccot. Arra még a mai napig nem sikerült rájönnünk, hogy miért ragasztózzák halomra, de még fület is csinálnak belőle. A folyamatnak tanújai is lehettünk, amikor a szembelévő széken egy nő meg egy lány egy csomó ócska kínai hátizsákot belerakott egy fekete zacskóba és keresztbe kasul beragasztotta. Közeledett az 1 óra és már mindenki a cuccai mellett sorakozott, így mi is odaálltunk. Megjött az első busz, merthogy több is indult, mert rengeteg ember és csomag volt. Megkezdődött a lökdösődés, tolakodás, cuccdobálás, halálfélelem meg minden ami kell. Végül sikerült feljutni egy buszra, utána kínai határnál leszállás-felszállás, amit a mongoloknál is megismételtünk és végre átjutottunk Mongóliába, ahol egyből a vonatállomáson raktak ki. Vettünk fel pénzt és vonatjegy után néztünk olyan délután 3 körül. A 21:30-kor Ulánbátorba induló vonatra kaptunk is jegyet. Letelepedtünk a sok mongollal a placcra a vasútállomáson és nekikezdtünk a jól megszokott várakozáshoz. Közben vettünk bócot, amit meglátva egy mongol fószer odajött, hogy jé bócot eszünk és milyen faszák vagyunk és majd menjünk át hozzá, mert Ulánbátorban lakik és csinál nekünk bócot és aludhatunk nála és mi 4-en mennyire nagyon jó barátok vagyunk és amúgy hol vagyunk a vonaton, mert majd ott is átjön beszélgetni. Kicsit félelmetes volt, hogy ennyire közvetlen. Természetesen megadta a számát is, hogy majd mindenképpen hívjuk fel. Megérkezett a vonat, kinyitották az ajtókat, felszálltunk, elhelyezkedtünk, megint 4 ágyas kabinok voltak és most egy helyre szólt a jegyünk, negyediknek pedig egy angolul beszélő mongol csatlakozott hozzánk, akivel sokat beszélgettünk meg hülyéskedtünk. Mivel este utaztunk így a vonatozás legnagyobb részét átaludtuk, de elalvás előtt még a vonatállomásos kedves barátunk meglátogatott, ahogy ígérte. Egy zacskót rejtegetve a háta mögött toppant be a kabinunkba, majd kivett belőle egy üveg vodkát, hogy ebből most bizony innunk kell, hiszen mi négyen nagyon jóbarátok vagyunk. Mi mondtuk a Dórival, hogy nem szeretjük, de szegény Balázs nem tudott mit tenni, így ivott vele egy kört és még elküldeni is sikerült, hogy fáradtak vagyunk és majd hívjuk, de persze nem fogjuk… 

Vonatozás

A mai napunk remekül kezdődött, felkeltünk hajnalba, hogy kiérjünk a vonathoz, ami 8-kor indul. Kiszenvedtük a csomagunkat a hostelből, el az aluljáróig, aztán a metróig és persze egész idő alatt csak egy mozgólépcső volt, úgyhogy szegény Balázs cipelte a cuccainkat le-föl a lépcsőkön. Utána át kellett menni nem tudom hány ellenőrző ponton meg jegykezelőn, de felszálltunk a vonatra, ami tömve volt fehér emberekkel. A csomag épp, hogy elfért a vonat szűk folyosóján, a helyünkön természetesen már 2 analfabéta európai csaj ült, aki nem bírta leolvasni a jegyéről, hogy az ő helye nem a 27-es hely, hanem a 16-os…úgyhogy ezzel kisebb tumultus alakult ki, mire kivergődtek mi meg be, mert nem túl sok hely volt.  Egy kabinban 4 ágy volt, 2 alul 2 meg felül. Dórival a miénk volt a 2 alsó, Balázs helye meg a mellettünk lévő kabinban volt, de nagy szerencsénkre mellénk pont mongol fiatalok kerültek és a mi kabinunkban is ők lettek volna a felső 2 helyen, de így el tudtuk cserélni velük, így egy kabinban voltunk mind a hárman és 4. ember nem is volt. Nagyon csodálkoztak, amikor mongolul szóltunk hozzájuk és sokszor át is jöttek beszélgetni, sokkal közvetlenebbek, mint a kínaiak. A vonatút amúgy nagyon jó volt, a hely kényelmes, rengeteget aludtunk és végre ki tudtuk pihenni magunkat. 12 óra utazás után megérkeztünk Erlianba, ahol kerestünk egy szállást, ami szintén nagyon kulturált, van fürdőkád és wifi is! Miután itt lecuccoltunk elindultunk kaja után nézni és az egyik boltban megpillantottuk a mongol barátainkat és megkérdeztük tőlük, hogy hol van itt kajálda. Mondták, hogy nem messze van egy mongol étterem és oda elmentünk mindahányan, úgyhogy a 6 új mongol pajtásunkkal vacsoráztunk és beszélgettünk. Közben Balázsnak az a remek ötlete támadt, hogy ad nekik pálinkát, amit még otthonról hozott. Mindegyik megkóstolta és utána szörnyülködve mondták, hogy hát ez nagyon erős, de azért még kóstolgatták. Utána mindenki leírta a nevét meg az e-mail címét, hogy majd Ulánbátorban újra találkozunk, mert ők ma este mennek tovább oda. Holnap valahogy átjutunk a határon és remélhetőleg délutánra találunk egy Ulánbátorig közlekedő vonatot.