Így egy hónap után talán itt az ideje, hogy be is fejezzem a blogot… Miután véget ért a tanítás közölték, hogy lesz egy rendezvény a külföldi diákok részére. Ahol is, mindenkinek be kellett mutatni valami olyan dolgot, ami a saját nemzetére jellemző (tánc, dal, vers, stb.). A gond csak annyi volt, hogy egy csapatnak minimum 7 főből kellett állnia. Remekül kitalálták a dolgot, mint mindig… Így történt meg az a kis baleset, hogy a lengyelekkel, az afgánokkal és egy cseh fiúval egy nemzet lettünk… A mi kis performanszunk abból állt, hogy először közösen eltáncoltunk egy polonézt, ami ugyebár egy lengyel tánc… (mindennap előtte ott gyakoroltuk a koli folyosóján, az ázsiaiak legnagyobb örömére),  utána mi magyarok elénekeltük 3-an a Kossuth Lajos azt üzente című remekjó nótát. Majd az afgánok is énekeltek valami hosszú és unalmas dalt a cseh! fiúval 4-en, végül egy lengyel dalt is meghallgathatott a közönség. Annyit még hozzátennék, hogy volt szép ruhájuk is a magyar menyecskéknek papírból és celluxból… Természetesen videó is készült erről a remek eseményről, de ezeket soha senkinek semmilyen körülmények között. Rajtunk kívül mindenkinek megvolt a kis csapata: laosziak, japánok, oroszok és belső-mongolok. Végül harmadikok lettünk a belső-mongolok és az oroszok után. De mindenki kapott valami kis oklevelet, hogy mennyire de nagyon ügyes volt. Mi pluszba kaptunk valami giccses tortát is.

Közeledett a karácsony és a hazaindulásunk is. Ezért úgy döntöttünk, hogy el kéne intézni a kilépési vízumot, mert itt olyan is kell és enélkül nem lehet elhagyni az országot. Egy vicc komolyan. El kellett mennünk a bevándorlási hivatalba, ami egy órácska buszozásra van a város szélén és nyáron elég sokszor el kellett mennünk. Gondoltuk, hogy ez most sem lesz másképpen, hát nem is lett. Decemberben csak annyi volt a nehezítés, hogy mínusz 40 fok volt és a buszok konkrétan belülről fagytak be. Ami annyit jelentett, hogy az ablak belülről volt befagyva, kilátni nem lehetett, azt se tudtad, hogy hol jársz, amúgy se mondjuk. A padló is tiszta jég volt, ha fékezett a busz, akkor kicsit a műjégpályán érezhettük magunkat, miközben imádkoztunk az életünkért, mert az úton tükörjég volt általában, amit nem sóztak, hólánc olyan nincs, se téli gumi. Miután isteni szerencsével leszálltunk a megfelelő helyen el kellett sétálni az épületig, ami olyan 20 percet jelentett. Na most a buszon nem fáztunk, mert tömve volt és melegítettek. De a séta alatt… Hát azt nem kívánom senkinek. Már a sírás határán voltunk, hogy ott fogunk megfagyni, de végre beértünk az épületbe, ott még leültünk 10 percre, hogy egy kicsit magunkhoz térjünk. Utána jött a java, sorra kerülünk, odaadjuk a kis útlevelünket. Nézegeti a csávó, 50x megkérdezi, hogy de biztos nem jövünk vissza? Mondjuk biztos. Oké, de neki kell az egyetemtől egy papír, hogy tutira nem jövünk vissza… Ott elszakadt a cérna egy kicsit… Direkt megkérdeztük előtte, hogy kell e papír, nem nem kell semmi… Mondtuk a csávónak, hogy ott a számítógép vagy a telefon kérdezze már meg ugyan az egyetemtől. Nem nem azt úgy nem lehet. Hozzunk papírt és utána 1 perc alatt kiállítja a kilépési vízumot… Ami még egyszer ugyanezt a tortúrát jelentette. Végül is meglett és gond nélkül elhagyhattuk az országot.

Nándi a láma, aki elvitt minket vidékre angolt tanítani áthívott vacsorára a testvére családjához. Volt 2 kisgyerek egy kisfiú és egy kislány is, velük játszottunk, ettünk bócot meg kaptunk sóstejesteát is. Egyik este meg pár kolis arccal elmentünk karaokizni az is jó volt, csak éjfélkor kitessékeltek, hogy akkor bezár a hely. Dórival elmentünk a piacra otthonra szuveníreket venni, csak annyi volt a gond, hogy a piac szabadtéri volt és valami kegyetlen hideg. Szerencsénkre volt 1-2 fedett helység is és oda 10 percenként be kellett rohannunk szó szerint, hogy ne fagyjunk meg és utána folytattuk a vásárlást, de hamar feladtuk. Tényleg elviselhetetlen hideg volt.

Szent estét Ganbolddal és Katával töltöttük. Előtte való nap sütöttünk sütiket, majd másnap a vacsorát is együtt csináltuk meg. Volt karácsonyfánk is, ajándékot is adtunk egymásnak, nagyon jó volt, hogy ott voltak és velük tölthettük.

Mivel már nagyon december vége volt és január 3-án indultunk haza lassan elkezdtünk mindenkitől búcsúzkodni. Átmentünk a laosziak kollégiumába szilveszter előtt egy nappal, ahol végül is elég jó buli sikeredett, bennük soha nem kellett csalódnunk. Szilveszterkor nem is nagyon csináltunk semmi extrát, csak megvártuk az éjfélt, elénekeltük a himnuszt és koccintottunk. Elmentünk együtt ebédelni még Nándival is. 2-án este Katáéknál voltunk, elbúcsúzkodtunk. 3-án délután 3-kor indult a gépünk. Nagynehezen összepakoltunk, az utazási irodát direkt megkérdeztük, hogy hány kilós lehet a poggyász, a válasz 1x35 kg volt. Pont annyi volt a bőröndöm, remek! Megbeszéltük a Nándival, hogy kivisz minket a reptérre kocsival. Ki is értünk pont időben, lefóliáztattuk mindenkinek a csomagját, már csak az én csomagom volt hátra, hogy feladjuk, amikor is közölte a nő, hogy 35 kilót azt nem lehet feladni, mert a repjegyen 2x20 kiló van és ezt így nem lehet… odahívta az Air China képviselőjét, aki egy borzalmasan undok nő volt, mondhattunk neki bármit nem érdekelte és mondta, hogy fizessünk 130 dollárt és akkor minden oké, vagy pakoljuk szét a bőröndöt. Kérdeztük, hogy mégis honnan akasszunk le a reptér közepéről egy bőröndöt? Hát az őt nem érdekli, oldjuk meg. Aztán egy nő megszánt minket és adott egy papír! dobozt, hogy abba pakoljuk át a cuccok felét. Kirohantunk a bőrönddel, levágták róla a fóliát, áthajigáltunk egy csomó cuccot. Megmérték, befóliázták mindkét csomagot és végre fel lehetett adni. Logika nincs benne, de mindenki boldog volt. Még jó hogy az a nő nem látta meg a kézipoggyászainkat, mert kb 20 kilóval léptük túl a megengedett súlyt. Tuti a helyszínen kap szívinfarktust, ha meglátja. Ezután a kis incidens után, már nem is kellett sokat várnunk az indulásig. 2 óra múlva Pekingben voltunk, ahol 8 órát kellett várnunk és hajnalban indult a gépünk Münchenbe. Az út 10 óra volt, valahogy túléltük és végre Európa földjén voltunk ismét, még a levegő is más volt. Az a 6 óra amit ott kellett várnunk, szinte elrepült. Dél körül érkeztünk Pestre, ahol természetesen a 2 csomagom nem érkezett meg, mert Pekingben elkeverték, de már nem is érdekelt. Bejelentettük, mondta a faszi, hogy majd másnap ha megérkezik kihozzák házhoz. Úgy is lett, szóval nem para. Végre újra itthon voltunk, mindenkit összecsókolgatott mindenki, csak a szokásos. Amíg nem álltam vissza a pesti időre, addig rendszeresen hajnalban keletem, az mondjuk annyira nem volt vidám. Az első egy hónap nagyon furcsa volt itthon. Sehol egy ázsiai csak elvétve egy-kettő, mindenki stresszel mindenen és rohan valamerre.

Bármennyi negatívumot is írtunk Ázsiáról, azért hiányzik és visszamennék. És lényegében azért is írtuk főleg a negatívumokat, mert mindenhol csak azt lehet hallani, hogy Ázsiában ilyen-olyan klassz és hú de jó ott és mindenki így képzeli el. Ezért megpróbáltuk bemutatni egy kicsit a valóságot, hogy nem egyáltalán nem olyan könnyű és ott se minden tökéletes. Ha valaki ösztöndíjon gondolkozik, akkor ne habozzon, mert tényleg egy élmény és visszanézve egy szép emlék, még ha akkor nagyon nehéz is volt.