Így egy hónap után talán itt az ideje, hogy be is fejezzem a blogot… Miután véget ért a tanítás közölték, hogy lesz egy rendezvény a külföldi diákok részére. Ahol is, mindenkinek be kellett mutatni valami olyan dolgot, ami a saját nemzetére jellemző (tánc, dal, vers, stb.). A gond csak annyi volt, hogy egy csapatnak minimum 7 főből kellett állnia. Remekül kitalálták a dolgot, mint mindig… Így történt meg az a kis baleset, hogy a lengyelekkel, az afgánokkal és egy cseh fiúval egy nemzet lettünk… A mi kis performanszunk abból állt, hogy először közösen eltáncoltunk egy polonézt, ami ugyebár egy lengyel tánc… (mindennap előtte ott gyakoroltuk a koli folyosóján, az ázsiaiak legnagyobb örömére),  utána mi magyarok elénekeltük 3-an a Kossuth Lajos azt üzente című remekjó nótát. Majd az afgánok is énekeltek valami hosszú és unalmas dalt a cseh! fiúval 4-en, végül egy lengyel dalt is meghallgathatott a közönség. Annyit még hozzátennék, hogy volt szép ruhájuk is a magyar menyecskéknek papírból és celluxból… Természetesen videó is készült erről a remek eseményről, de ezeket soha senkinek semmilyen körülmények között. Rajtunk kívül mindenkinek megvolt a kis csapata: laosziak, japánok, oroszok és belső-mongolok. Végül harmadikok lettünk a belső-mongolok és az oroszok után. De mindenki kapott valami kis oklevelet, hogy mennyire de nagyon ügyes volt. Mi pluszba kaptunk valami giccses tortát is.

Közeledett a karácsony és a hazaindulásunk is. Ezért úgy döntöttünk, hogy el kéne intézni a kilépési vízumot, mert itt olyan is kell és enélkül nem lehet elhagyni az országot. Egy vicc komolyan. El kellett mennünk a bevándorlási hivatalba, ami egy órácska buszozásra van a város szélén és nyáron elég sokszor el kellett mennünk. Gondoltuk, hogy ez most sem lesz másképpen, hát nem is lett. Decemberben csak annyi volt a nehezítés, hogy mínusz 40 fok volt és a buszok konkrétan belülről fagytak be. Ami annyit jelentett, hogy az ablak belülről volt befagyva, kilátni nem lehetett, azt se tudtad, hogy hol jársz, amúgy se mondjuk. A padló is tiszta jég volt, ha fékezett a busz, akkor kicsit a műjégpályán érezhettük magunkat, miközben imádkoztunk az életünkért, mert az úton tükörjég volt általában, amit nem sóztak, hólánc olyan nincs, se téli gumi. Miután isteni szerencsével leszálltunk a megfelelő helyen el kellett sétálni az épületig, ami olyan 20 percet jelentett. Na most a buszon nem fáztunk, mert tömve volt és melegítettek. De a séta alatt… Hát azt nem kívánom senkinek. Már a sírás határán voltunk, hogy ott fogunk megfagyni, de végre beértünk az épületbe, ott még leültünk 10 percre, hogy egy kicsit magunkhoz térjünk. Utána jött a java, sorra kerülünk, odaadjuk a kis útlevelünket. Nézegeti a csávó, 50x megkérdezi, hogy de biztos nem jövünk vissza? Mondjuk biztos. Oké, de neki kell az egyetemtől egy papír, hogy tutira nem jövünk vissza… Ott elszakadt a cérna egy kicsit… Direkt megkérdeztük előtte, hogy kell e papír, nem nem kell semmi… Mondtuk a csávónak, hogy ott a számítógép vagy a telefon kérdezze már meg ugyan az egyetemtől. Nem nem azt úgy nem lehet. Hozzunk papírt és utána 1 perc alatt kiállítja a kilépési vízumot… Ami még egyszer ugyanezt a tortúrát jelentette. Végül is meglett és gond nélkül elhagyhattuk az országot.

Nándi a láma, aki elvitt minket vidékre angolt tanítani áthívott vacsorára a testvére családjához. Volt 2 kisgyerek egy kisfiú és egy kislány is, velük játszottunk, ettünk bócot meg kaptunk sóstejesteát is. Egyik este meg pár kolis arccal elmentünk karaokizni az is jó volt, csak éjfélkor kitessékeltek, hogy akkor bezár a hely. Dórival elmentünk a piacra otthonra szuveníreket venni, csak annyi volt a gond, hogy a piac szabadtéri volt és valami kegyetlen hideg. Szerencsénkre volt 1-2 fedett helység is és oda 10 percenként be kellett rohannunk szó szerint, hogy ne fagyjunk meg és utána folytattuk a vásárlást, de hamar feladtuk. Tényleg elviselhetetlen hideg volt.

Szent estét Ganbolddal és Katával töltöttük. Előtte való nap sütöttünk sütiket, majd másnap a vacsorát is együtt csináltuk meg. Volt karácsonyfánk is, ajándékot is adtunk egymásnak, nagyon jó volt, hogy ott voltak és velük tölthettük.

Mivel már nagyon december vége volt és január 3-án indultunk haza lassan elkezdtünk mindenkitől búcsúzkodni. Átmentünk a laosziak kollégiumába szilveszter előtt egy nappal, ahol végül is elég jó buli sikeredett, bennük soha nem kellett csalódnunk. Szilveszterkor nem is nagyon csináltunk semmi extrát, csak megvártuk az éjfélt, elénekeltük a himnuszt és koccintottunk. Elmentünk együtt ebédelni még Nándival is. 2-án este Katáéknál voltunk, elbúcsúzkodtunk. 3-án délután 3-kor indult a gépünk. Nagynehezen összepakoltunk, az utazási irodát direkt megkérdeztük, hogy hány kilós lehet a poggyász, a válasz 1x35 kg volt. Pont annyi volt a bőröndöm, remek! Megbeszéltük a Nándival, hogy kivisz minket a reptérre kocsival. Ki is értünk pont időben, lefóliáztattuk mindenkinek a csomagját, már csak az én csomagom volt hátra, hogy feladjuk, amikor is közölte a nő, hogy 35 kilót azt nem lehet feladni, mert a repjegyen 2x20 kiló van és ezt így nem lehet… odahívta az Air China képviselőjét, aki egy borzalmasan undok nő volt, mondhattunk neki bármit nem érdekelte és mondta, hogy fizessünk 130 dollárt és akkor minden oké, vagy pakoljuk szét a bőröndöt. Kérdeztük, hogy mégis honnan akasszunk le a reptér közepéről egy bőröndöt? Hát az őt nem érdekli, oldjuk meg. Aztán egy nő megszánt minket és adott egy papír! dobozt, hogy abba pakoljuk át a cuccok felét. Kirohantunk a bőrönddel, levágták róla a fóliát, áthajigáltunk egy csomó cuccot. Megmérték, befóliázták mindkét csomagot és végre fel lehetett adni. Logika nincs benne, de mindenki boldog volt. Még jó hogy az a nő nem látta meg a kézipoggyászainkat, mert kb 20 kilóval léptük túl a megengedett súlyt. Tuti a helyszínen kap szívinfarktust, ha meglátja. Ezután a kis incidens után, már nem is kellett sokat várnunk az indulásig. 2 óra múlva Pekingben voltunk, ahol 8 órát kellett várnunk és hajnalban indult a gépünk Münchenbe. Az út 10 óra volt, valahogy túléltük és végre Európa földjén voltunk ismét, még a levegő is más volt. Az a 6 óra amit ott kellett várnunk, szinte elrepült. Dél körül érkeztünk Pestre, ahol természetesen a 2 csomagom nem érkezett meg, mert Pekingben elkeverték, de már nem is érdekelt. Bejelentettük, mondta a faszi, hogy majd másnap ha megérkezik kihozzák házhoz. Úgy is lett, szóval nem para. Végre újra itthon voltunk, mindenkit összecsókolgatott mindenki, csak a szokásos. Amíg nem álltam vissza a pesti időre, addig rendszeresen hajnalban keletem, az mondjuk annyira nem volt vidám. Az első egy hónap nagyon furcsa volt itthon. Sehol egy ázsiai csak elvétve egy-kettő, mindenki stresszel mindenen és rohan valamerre.

Bármennyi negatívumot is írtunk Ázsiáról, azért hiányzik és visszamennék. És lényegében azért is írtuk főleg a negatívumokat, mert mindenhol csak azt lehet hallani, hogy Ázsiában ilyen-olyan klassz és hú de jó ott és mindenki így képzeli el. Ezért megpróbáltuk bemutatni egy kicsit a valóságot, hogy nem egyáltalán nem olyan könnyű és ott se minden tökéletes. Ha valaki ösztöndíjon gondolkozik, akkor ne habozzon, mert tényleg egy élmény és visszanézve egy szép emlék, még ha akkor nagyon nehéz is volt.

Jó régen nem írtam már, ezért most megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Pár hete Balázzsal volt egy mély pontunk, amikor már mindenből elegünk volt és nagyon haza akartunk menni. Utána tartottunk egy pozitív hetet és megpróbáltunk mindent pozitívan nézni, sikerült is, minden sokkal jobb lett. Nekem most ez stagnál is, bár azért mindennapra jut valami hülyeség. Csak néhány példát említenék: itt nem a fagyis autó zenél, hanem a kukás… ösztöndíjat még mindig nem kaptunk a mongoloktól… a konditerem egy fodrászat mellett van (mind a kettőt egy michelin baba kinézetű faszi üzemelteti) és a női öltözőből is át lehet menni, namost amikor hajat mosok és csurom vizesen kijövök a zuhanyzóból, rendszerint átsétál egy nő a fodrászatból és sarokig kivágja az ablakot az öltözőben és mint aki jól végezte a dolgát, vissza is megy a fodrászatba, ezekután általában bejön a takarító az öltözőbe, ő az ajtót vágja ki sarokig és be már nem csukja, hogy lehetőleg mindenki belásson. A mai napra is jutott természetesen, ma vettünk kondibérletet és jó külföldiekhez méltóan bankkártyával fizettünk, ami csak fél órába telt, mert a kedves pultos kisasszony nem nagyon értett hozzá. Amúgy rendszeresen férfiöltöző kulcsot akar adni, a férfiaknak meg nőit és ezt naponta el szokta játszani minden alkalommal, és már ott van vagy egy hónapja.

Az osztálytársaink már egész kezdenek megszokni minket, néha még köszönnek is! Azt hozzá kell tenni, hogy az átlagéletkor az 17. A menő arcok mindig a közelünkbe próbálnak ülni, hogy bizonyítsák vele bátorságukat. Kedvenceink a klasszikus mongol órák, általában mindig szóba kerülnek az oroszok (a tanár amúgy tudja, hogy mi magyarok vagyunk), hogy mennyire hülyék és különben se jók semmire. Egyszer bejött az egyik orosz lány is órára, többször nem is láttuk ott.

Időközben volt egy kiállítás egy nagyon elit helyen, ahova Ganbold által eljutottunk. 2 mongol művésznek volt a kiállítása, az egyik Magyarországon tanult. Jó volt nagyon, megismertünk egy csomó embert és építettük a kapcsolatokat.

A hétvégéink általában eddig azzal teltek, hogy átmentünk Katáékhoz és főztünk valami magyarosat, de most hazamentek 3 hétre, szóval magunkra maradtunk.

A kondiból az egyik edzővel már egész jó kapcsolatot ápolunk. Múlthét péntekre át is hívtunk magunkhoz a koliba és főztünk neki pörköltet és sütöttünk mézes krémest és vettünk magyar bort, valamint kóstoltattunk a tartalékainkból pálinkát, szalonnát, kolbászt és téliszalámit. Mutogattunk neki képeket is mindenféléről, nagyon tetszettek neki. Az elején szegény nagyon izgult, mert mondta, hogy most találkozik külföldiekkel egyedül először. Ő is áthívott magához, hogy majd csinál mongol kaját nekünk, szóval valószínűleg jól érezte magát. Számunkra is hasznos, hiszen így gyakorolhatjuk a mongolt és végre van egy itteni barátunk is, aki legyőzve a félelmeit találkozott egyszerre 3 külföldivel is egyedül!

Voltunk egy itteni buddhista kolostorban és résztvettünk egy 3 órás szertartáson is. Természetesen oroszok voltunk és úgy is beszéltek hozzánk és nem vettek róla tudomást, hogy nem értjük. De azért jó volt, az egyik szerzetes bácsi mindig mutogatta, hogy mit és hogyan kell csinálni.

Igyekszem majd gyakrabban írni, de olyan sok érdekes dolog mostanában nem történik. Ja az időjárásról még annyit, hogy itt már hó van és általában -20 fok, de már sikerült téli cuccokat venni. 

Mert nekünk itt olyan jó

Úgy érzem sikerült kiheverni a legutóbbi kis kalandunkat és újra íróképes vagyok. Azóta nem voltunk vidéken, amit annyira talán nem is bánok. Viszont az egyetem már megy több, mint egy hónapja, amiről még nem igazán ejtettem szót. Természetesen ez se megy itt zökkenőmentesen. Először is beraktak minket a legjobb nyelvi csoportba, ahol mongolul anyanyelvi szinten beszélő osztálytársaink voltak, kb. 10-en voltunk az osztályban. Ott megvetettek velünk mindenféle könyveket csak, hogy okosnak érezzük magunkat. Ahogy teltek a napok még több diák érkezett és az osztálylétszám is egyre növekedett. Egyik nap ülünk a kis óránkon és egyszer csak bejött egy holdvilágképű faszi, hogy igazából mi nem is vagyunk rajta a listán, (akik oda járunk már több hete, de akik tegnap jöttek azok érdekes módon rajta voltak…) és nekünk bizony írnunk kell egy vizsgát, hogy ki maradhat ebben a csoportban és ki megy át a rosszabba, mert itt már túl sokan vannak. Rettentő boldogok voltunk ettől, megírtuk és másnap közölték, hogy Dórinak bizony át kell mennie a másik csoportba, mindezt azért, mert kb nincs elég szék a teremben… Kivertük a hisztit, hogy ez így még sem állapot és végül minden maradt a régi. A legújabb húzásuk a múlthéten volt, mivel még mindig úgy gondolták, hogy túl sokan vagyunk abban az osztályban így átraktak pár embert rendes mongol osztályokba, hogy ott rendes egyetemi órákat hallgassanak. Tőlünk először csak a Balázs került át, utána én is és végül Dóri is. Szóval most ott tart a helyzetünk, hogy rendes itteni mongolokkal járunk rendes egyetemi órákra. Kíváncsi vagyok, hogy ez meddig marad így, mert imádják felborítani 2 hetenként az életünket. Az ügyintézés is rettentő profi, diákunk és ösztöndíjunk még mindig nincs, igazából már egy kicsit kételkedünk, hogy valaha lesz e.

Néha borzalmasan elegünk tud lenni belőlük, folyton bámulnak és röhögnek, de ugyanakkor félnek is tőlünk és nem mernek hozzánk szólni. Ami nekik  lejön általában rólunk, hogy oroszok vagyunk, de folyékonyan beszélünk azért angolul is és ha megmondjuk, hogy nem Oroszországból jöttünk, akkor is biztosan tudunk oroszul. Hát NEM.

Mint azt említettem találtunk egy nagyon jó konditermet, ahova napi rendszerességgel le szoktunk járni. Egy hónap alatt sem sikerült feldolgozniuk a mongoloknak, hogy mi oda lejárunk és folyton bámulnak és találgatják, hogy honnan jöttünk (Oroszország!, Anglia, Németország, esetleg Amerika). Hozzátenném, hogy nemegyszer elmondtuk, hogy Magyarországról jöttünk, de ez nem sokat mond nekik, ezért valahogy fel kell dolgozniuk. Van egy nagyon aranyos edző, ő mindig kedves és segít nekünk, néha még szóba is áll velünk! Ami nagy szó, szóval ő már egész feldolgozta a jelenlétünket. A pultos kislánnyal is beszélgettem múltkor mongolul, kérdezte hogy orosz vagyok e, mondom nem, Magyarországról jöttem. Következő kérdés, de akkor orosz vagyok nem? Mondom nem, de azért oroszul tudok nem. Nem oroszul sem tudok. Végül feladta a próbálkozást, de valószínűleg még most is szent meggyőződése, hogy orosz vagyok vagy legalábbis tudok oroszul.

A Mongol Nemzeti Múzeumba már 2x is megpróbáltunk bejutni, mindhiába. Egyszer zárva volt, egyszer meg már majdnem zárva volt. De nem adjuk fel!

Az viszont elmondhatatlanul jó dolog, hogy itt van Kata és Ganbold nekünk. Ők itt az egyetlen biztos pontunk, ahova mindig mehetünk. Múlthéten elmentünk együtt vásárolgatni utána pedig istenifinom ebédet kaptunk (bélszín, héjában sült krumpli, cukkini, görög saláta – Fanni most biztosan utálsz).

Stohl buci azért még érezhetően jelen van, bár most nem olyan aktív, ami rosszat tesz a nézettségnek szóval tessék szavazni.

szept.15-16.

Újabb vidéki kis kirándulásunkat tettük a hétvégén. Cenkerbe mentünk, ahol egy buddhista körmenetre voltunk hivatalosak, ahova egy mongol néni (Colmon) hívott meg minket, aki nagyon jól beszél magyarul, mert ott élt elég sok évet és magyar férje volt. A lényeg a lényeg, hogy most is lámával utaztunk ráadásul kettővel is. Szombaton hajnali 4-5 körül volt az indulás, ami persze mindig az utolsó pillanatban derül ki, hogy pontosan mikor… Végül is fél 7-kor sikerült elindulni, értünk jött az egyik láma a kolihoz és elindultunk felvenni a másik lámát, de még itt Ulánbátorban a remek utakon kaptunk egy remek defektet, így már a hajnal remekül kezdődött, de szerencsére volt egy pótkerék és seperc alatt kicserélte a sofőr. Folytattuk az utunkat, közben megálltunk és megcsináltattuk a defektes gumit is. 3-ra oda is értünk, mert még útközben megálltunk pár helyen nézelődni, kaptunk kaját meg kumiszt, utána elmentünk Cecerlig-be, a járásközpontba és megnéztük a várost. Estére jó kis jurtaszállásban aludtunk 3-an, fontos tudni, hogy a jurta tetőgyűrűje csak félig van letakarva, tehát ha fekszünk az ágyban, akkor látjuk a csillagokat, ami annyira nem is lenne baj, ha esténként nem lenne borzalmasan hideg vagy kaptunk volna gyufát, hogy legalább tüzet tudjunk rakni hajnalban, mert estére begyújtottak nekünk. Tehát az este annyira nem esett jól egyikünknek sem, de túléltük. Reggel mentünk a kolostorba, részt vettünk a buddhista szertartáson utána pedig a körmeneten.

A hazajutásunkkal kapcsolatban több terv is volt, miszerint vasárnap is ott alszunk és busszal megyünk haza 3-an vagy vasárnap visszamegyünk délután kocsival a lámákkal, ahogy jöttünk. Mi e mellett döntöttünk, délután 1 körül el is indultunk. Először a rendőr állított meg, hogy nem csempészünk e véletlenül mormotát a csomagtartóban, utána egy hatalmas kátyú után, egy újabb defekt, de semmi baj, mert megcsináltattuk a másik gumit, így gyorsan kicseréltük és mentünk is tovább. Közben olyan hülyeségeken kezdtünk el gondolkodni, hogy akkor mi van, hogyha nincs pótkerék és a puszta közepén vagyunk térerő meg minden nélkül… Ezen nem is kellett sokáig gondolkodnunk, mert kb. 10 perc után kaptunk még egy defektet, a puszta közepén és a legközelebbi város 60 km-re volt. Ez volt olyan délután 5-kor. Mindenki rezzenéstelen arccal szállt ki a kocsiból, mert keménybe nyomjuk vagy már beletörődtünk ezekbe. Elkezdtünk stoppolni, hogy az egyik láma elviszi a kereket a városba és megcsináltatja. Persze csomóan meg sem álltak… Végül 2 külföldi megállt és hajlandóak is voltak elvinni a lámát meg a kereket a legközelebbi városig, sőt az egyikről kiderült, hogy ungvári és tud magyarul. Hosszas várakozás után este 10-re meg is érkezett a kerék meg a láma, persze a kerék az másik méret volt, mint a mi kellett volna, de eljutottunk vele egy városba, ahol megcsináltattuk a kereket. Csak, hogy borzoljam a kedélyeket, egy 2 sávos úton jöttünk végig, ami sehol sincs kivilágítva, az otthoni utak ehhez képest tükörsimák, kb. végig azon imádkoztunk hazafele, hogy ne legyen még egy defektünk és a sofőr az el ne aludjon. Imáink meghallgatásra találtak és reggel 6-ra itt voltunk a koli előtt. Ma úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk az óráinkat, sok volt ez a hétvége. Néha amúgy teljesen úgy érezzük, hogy ez amúgy egy valóság-show és otthon a Stohl András éppen lezárja a szavazást, miszerint legyen e még egy defektünk avagy sem. Köszi annak aki szavazott, aki meg nem az legközelebb mindenképpen tegye meg!

Képek majd természetesen jönnek.

szept. 1-9.

Hajj tudom, hogy már régen írtam blogot, de sok a dolog mostanában. Augusztus utolsó hetében voltunk Tereljben (Ulánbátortól 60 km-re van) kirándulni és lovagolni. Nagyon jó volt, 3 napot voltunk ott, jurta szállás meg minden. Közben végre meg lett a tartózkodási engedélyünk is, bizonyos alien card. Szeptember 3-án a suli is elkezdődött, természetesen mi az első hetet úgy ahogy van kihagytuk, mert vidéken voltunk. A teljes sztori: a koleszunkkal szemben van egy kolostor, ahol van egy láma, aki a magyar diákokkal nagyon jóban van és mi is találkoztunk vele. 1-2 szót tud magyarul és felajánlotta, hogy az általa alapított kolostorban, ami Ulánbátortól 360 km-re van elmehetünk egy hétre ingyen és bérmentve, csak angolt kell tanítani a helyieknek. Beleegyeztünk és megbeszéltük, hogy szept. 2-án indulunk le. Vasárnap be is állított tök hirtelen egyszercsak a szobánkba, hogy akkor menjünk, gyorsan összepakoltunk és mentünk. Este 9-re meg is érkeztünk, először egy jurtába mentünk, ahol kaptunk vacsorát, jó zsíros levest, tudniillik imádják a zsírt, mi annyira nem, de ezt próbáltuk palástolni. Utána elvitt minket az aznap esti szállásunkra, ami egész jó volt, de ő közölte, hogy szar és holnap másik szállásra megyünk majd. Megbeszéltük hogy hétfőn délelőtt bemegyünk a suliba utána meg a kolostorban tanítunk a kisgyerekeknek angolt. Így is lett, pont évnyitó volt, mi is résztvettünk rajta, először az igazgatói irodába tessékeltek minket, ahol rögtön belenyomták a kezünkbe a kumiszos tálat, hogy igyunk és körbeadogattuk, nagyon higiénikus volt, de túléltük, a kumisz meg nem volt annyira rossz. Utána végigálltuk az évnyitót, ami olyan mint otthon, az igazgató mondd egy unalmas beszédet, utána valaki énekel és akkor királyság van. A kolsotorban az ötödikeseknek tartottunk 3-an órát, nagyon kis tündérek voltak. Kaptunk ebédet utána meg az évnyitó részeként Nadomot tartottak egy ilyen sportpálya szerűségen, ami abból állt, hogy a lányok futásban versenyeztek, a fiúk meg birkózásban. Természetesen ott is körbe járt a felnőttek között a kumiszos köcsög, amiből mi sem maradhattunk ki. Utána kiültünk a napra, mert majdnem megfagytunk és mire föleszméltünk volna, 100 gyerek állt körülöttünk és mindenki mindenfélét kérdezett és a telefonszámunk kellett nekik nagyon, szerencsére 3-kor el kellett mennünk, mert kezdődött a suliban az óránk, mindenki kapott 1-1 osztályt, én kaptam a legnagyobbakat a kilencedikeseket. 8 db lány ült bent, meg az angol tanár. Kezdés képpen bemutatkoztam és tartottam egy tök jó órát, kevés ember, jól haladtunk, fasza volt. Igaz az angol tanár kb olyan szinten van angolból, mint a gyerekek és sohasem akarta megérteni, amit mondok neki angolul, de sebaj, mert valóban szükség van ránk. Óra után visszamentünk a birkózás színhelyére, ami Mongóliában nagyon népszerű sport és volt egy sztárvendég is (rajtunk kívül) egy profi birkózó, aki egy hatalmas mongol ember volt, természetesen készült közös kép, mert az milyen menő. Második napra bővült az óráink száma, mindenki tartott egy-egy órát délelőtt és délután a suliba utána 4-től meg a helyi felnőtteknek, akik kedvet kaptak. Megint szépen besétáltam a terembe 3-kor a kis kilencedikeseimhez, csak most 4x annyian voltak tele ordibáló fiúkkal, akik semmit nem voltak hajlandóak csinálni, de azért túléltem. Délután az óráink után, elmentünk autentikus jurtába, ahol kaptunk mindenféle helyi jóságot, utána meg átmentünk egy másik szállásra, ahol a láma is lakott, így 4-en aludtunk együtt egy kis faházban, elég mókás volt, de a láma az hatalmas arc volt, tanított nekünk egy csomó dolgot mongolul. Szerdán még egy órával bővült a repertoárunk, mert délután 2-re berakták nekünk a sulis tanárokat, hogy őket is tanítsuk ugyan már angolra. Szóval egy nap 4 angol órát tartottunk, közben a láma halálra etetett bennünket, minden délután kaja utána irány egy jurta, ahol megint csak ettünk, meg lovagolhattunk is. Utolsó nap fényképezkedés mindenkivel, mondták hogy jöjjünk máskor is, de legalább évente egyszer mindenképpen. Azt azért hozzá tenném, hogy folyó víz az nincs, tehát nem fürödtünk és nem mostunk hajat egy teljes kerek hétig, ami lelkileg eléggé megviselt azért, de térerő legalább volt, így az anyukák tudtak zaklatni, hogy élünk e még. Egy hét után újra a koliban ülünk tisztán és frissen, meg fáradtan ezért képet csak holnap vagy azután fogok feltölteni. Ja és holnap már végre mehetünk az egyetemre tanulni, de azt persze jó mongol szokás szerint nem tudjuk, hogy hányra menjünk és egyáltalán milyen óráink lesznek, de ilyeneken már fent sem akadunk.

Anyák kedvence

koboldház

És végre eljutottunk vidékre, sajnos azzal csak később szembesítettek minket, hogy a lejutás meg a visszajutás az mindig elég kalandos, vagy sikerül vagy nem. Mi nagy naivan azt hittük, hogy minden tök simán fog menni, mert Ganbold segítségével megtudtuk, hogy szállás van e és mennyibe kerül, valamint azt is, hogy Baruunbürenből lesz egy kocsi, ami majd elvisz minket a 35 kilométerre lévő Amarbayasgalantig, mert oda nem megy busz meg semmi se és egy nagyon szar földúton kell végig menni. Felkeltünk, összepakoltunk szépen és elmentünk busszal a Sárkányközpontba, mert onnan indulnak vidékre a buszok. Jegyet vettünk, buszoztunk 6 órát, a táj végig gyönyörű volt. Láttunk útközben jurtákat, tevéket, jakokat, juhokat, teheneket, kecskéket és nagyon szép lovakat. Kietettek minket Baruunbürenben, ahol felhívtuk a kontaktunkat, hogy akkor jöhet értünk kocsival és vigyen el minket. Mondta, hogy oké máris indul várjuk meg. 10 perc múlva az út túloldalára megérkezett gyalog egy kobold kinézetű bácsi és integetett, hogy menjünk át hozzá. Mi mit sem törődve vele maradtunk a helyünk, de ő csak integetett és végül odajött, hogy ő lenne az, de kocsija hát az bizony nincsen… Akármit kérdeztünk vagy nem értette vagy valami tök mást válaszolt, elég nehéz volt vele szót érteni. Felhívtuk Ganboldot, hogy beszéljen vele ő, amiből az sült ki, hogy kocsi az nem lesz csak holnap és estére menjünk át a kobold házába és aludjunk ott… Mit tehettünk elindultunk a bácsival, aki útközben megmutogatta a dolgokat (óvoda, bank, rendőrség, iskola, szobor). Megérkeztünk a bácsikához, aki egy körülírhatatlan „házban” lakott, szerencsére sutyiban csináltunk pár képet. Aranyos volt a bácsi, mert adott teát, cukorkát, kínálgatta a sütikét is. Egyszercsak megérkezett két mongol pasas, akik csatlakoztak a kis uzsonnánkhoz, természetesen semmit sem lehetett visszautasítani. Szerencsére Dóri megtetszett nekik, mert rólunk a Balázzsal elképzelni sem tudták, hogy tudjuk mi az, hogy mongol, így Dórin kersztül nagyjából tudtunk kommunikálni és nagy nehezen kiderült, hogy ők amúgy pont Amarbayasgalantba mennek. Pár perces huzavona után megbeszéltük a sofőrrel, hogy akkor vigyen már el minket is legyen oly kedves. Végül az 5 személyes kocsiba beültünk 6-an, remek volt 3 olyan emberrel utazni, akik igazából semmit sem mondanak el pontosan és azt se tudjuk, hogy hova megyünk meg egyáltalán kik ők és néha már elkezdtünk az életünkért imádkozni. Amikor is egyszercsak a semmi közepén megállt a kocsi és kiszállt a 3 úriember, na akkor egy kicsit beszartunk, hogy feldarabolnak és szétszórnak a pussztában, mert megint nem mondtak egy büdös szót sem, hogy akkor most mi is van. Letelepedtek a fűben és elkezdtek süti és vodkaáldozatot bemutatni, ami abból állt, hogy a sütit eldobták, a vodkát meg kilocsolták. Végül a sofőr visszaszállt és amikor megkérdeztük, hogy valójába mit is csinálnak, hátrafordul és angolul azt mondta, hogy yours dead,  vagyis a mi halálunkra. Miután kicsit összeszedtük magunkat rájöttünk, hogy nagyon szar az angolja és azt akarta mondani, hogy az egyik faszi apja ott halt meg és neki áldoznak. Végül visszaszálltak a kocsiba és továbbindultunk, megálltunk még pár helyen, ahol már mi is kiszálltunk és nézelődtünk. Többekközött meglátogattuk a kobold meg a másik faszi születési helyét, ami a puszta közepén egy fűcsomó volt, oda mindannyian körbeültünk és akkor már tök normálisak voltak velünk, már nem volt az az érzésünk, hogy megakarnak ölni,jót beszélgettünk meg énekelgettünk is és képet is csináltunk. Végül 2 órányi utazgatás után megérkeztünk Amarbayasgalantba, ahol várt minket a kis öreganyó a jurtaszállásunkkal, hozott forró vizet meg be is gyújtott a kályhába, nagyon aranyos volt. Nagyon hideg volt este, de jól felöltöztünk és bebugyoláltuk magunkat, a tüzet annyira nem sikerül újra megrakni, de életben maradtunk azért, bár hajnalban arra keltem a korom sötétben, hogy valami van az ágyamon és éppen tüsszentett egyet… Megkértem Balázst, hogy elemlámpával világítson már oda és közben reméltem, hogy nem a kis anyóka lesz az. Szerencsére csak egy macska volt, aki utána tök jól melegített, volt egy kis barátja is, aki meg a padlón kuksolt. Miután felkeltünk, elmentünk a kolostorba utána meg a dombon lévő sztúpákhoz, ahova 2 kutya is elkísért minket, nagyon jófejek voltak. A sztupáknál megy egy macska csatlakozott hozzánk, természetesen szarrá simogattuk, mert iszonyat aranyos volt, mindenhova követett minket. Amikor visszaértünk a jurtánkba, természetesen a hajnali kis vendégeink ott feküdtek az én ágyamban… Másnapra terveztük a hazautazást, amihez ugye kocsit kellett szerezni, hogy elvigyen minket a buszmegállóig Baruunbürenbe. Végigkérdeztünk mindenkit, mindenki össze-vissza beszélt, végül találtunk egy kisbuszt, akik másnap pont Ulánbátorba mentek, de a sofőr mindenfélét kitalált, hogy miért is nem visz el minket. Valami utazási irodának volt a sofőrje és volt vele egy idegenvezető nőci is, aki mondta hogy ha megbeszéljük a 2 olasszal akiket kísérget, akkor elvisznek minket. A 2 olasz bele is egyezett, de a sofőr az istennek sem akart beleegyezni. Már nagyon elegünk volt belőle, hogy azt sem tudjuk, hogy hogy jutunk vissza és még ő is szívat. Azt tanácsolták, hogy majd reggel indulás előtt beszéljünk vele, mert este mindig rossz kedve van… mert az olaszokkal volt egy cseh lány, aki ugyanígy került hozzájuk és vele is ezt csinálta a sofőr. Beletörődtünk a dologba, reggel korán felkeltünk és összepakoltunk és vártunk a végítéletre. Végül nagy kegyesen közölték, hogy mehetünk velük 5 perccel az indulás előtt és végül elvittek Ulánbátorig, így nem kellet átszállnunk sem. A 6 órás úton mindenkivel tök jól összebarátkoztunk, az olaszok nagyon jófejek voltak és az út végére még a sofőrt is megszerettük. Végül jól alakult minden, csak nem kellett volna ez a nagy huzavona, de hát ez Mongólia, itt semmi sem úgy van ahogy kéne lennie és ahogy eltervezte az ember. Már kezdünk ehhez hozzászokni. Összességében nagyon jó volt, csak fel kell rá készülni lelkiekben.