Aug. 9-10.

Végre megérkeztünk Ulánbátorba, taxiba pattantunk és elvitettük magunkat a koliig. Amit pontosan nem találtunk meg, így a cuccokkal letáboroztunk egy padra és kérdezősködtünk. Balázs végül megtalálta és beszélt a kolink managerével, aki egy jólszituált boszorkány… Közölte, hogy sajnos tele van a kollégiuma és amúgy is pénzbe kerül. Balázs következő útja az egyetemre vezetett, ahol örömmel fogadták és telefeonálgattak meg minden és végül Emese segített nekünk, aki február óta van a koliban. Megmutogatta mi merre van a városban, elvitt minket az egyetemre, hogy ott a szálláshoz kapjunk papírt meg a tartózkodási engedélyhez. Visszamentünk a managerhez, aki egy órán keresztül nézte a papírokat, amit hoztunk és nagy sajnálatára nem talált benne semmi kifogásolhatót, így szobát kellett nekünk adni, ami még egy óra volt, hogy megtalálja számunkra a legszarabbat, mert ő olyan kedves. Ja és természetesen üres az egész kollégium… Megkaptuk a 204-es szobát, van egy előtér, ahonnan 2 szoba meg a WC nyílik és persze olyan szobát adott, amihez nincs külön zuhanyzó, mondjuk ez nem akkora tragédia. Dórival vagyok egy szobában, a mellettünk lévőben meg Balázs van. A helyzet amúgy nem olyan szörnyű, egész kultúrált csak a konnektorok lógnak a falból és szikráznak, meg az erkély ajtót nem lehet igazán becsukni és látszik rajta, hogy télen oda volt fúrva a kerethez, hogy ne annyira fagyjanak meg a szobában. Időközben megérkezett Olivér, aki szintén a tanárunk és 10 napig marad itt. Vele elmentünk mongol sim kártyát venni, meg pénzt váltani, meg elvitt egy tök jó boltba, ahol van minden, kb. mint nálunk a tesco és elég olcsók a dolgok, kivéve a gyümölcs, zöldség és a kávé.

Az egyetemen kaptunk egy kis listát, hogy mi kell a tartózkodási engedélyhez: 2000 tugrik, útlevél fénymásolat, 1% fénykép (nem teljesen világos), meg AIDS teszt… és mindez másnap 10-re kellett, mert akkor van találkánk a külföldi diákok managerével, merthogy itt mindenki manager… mindent sikerült elintézni kivéve az AIDS tesztet, mert ahhoz már elég késő volt, így azt másnap reggelre halasztottuk.

Reggel 8-kor el is indultunk egy helyre, amit Olivér mutatott nekünk, hogy az ingyenes meg tök jó. Elég lepusztult helyen volt, de azért bementünk, rengeteg ember várakozott már, a kilencedik hónapjában járó anyukától a tinédzserig, elég szörnyű kép volt, úgyhogy inkább tovább álltunk. Emese ajánlott még nekünk egy mongol-koreai kórházat, ahol egy perc alatt kiállítottak nekünk egy betegkártyát, bementünk egy orvoshoz, aki feljegyzett minket a tesztre, utána a kasszához irányítottak minket, ahol csak dollárral lehetett fizetni, merthát külföldiek vagyunk és biztos nincs tugrikunk. Ezen már nem is idegesítettük magunkat, felmentünk a laborba. Akikkel beszéltünk mindenki azt mondta, hogy csak az ujjunkat szúrják meg és annyi az egész és már kész is a teszt. Persze nem így volt, egy hatalmas tűvel elkezdték lecsapolni a kézfejünkből a vérünket és közben azt mondogattuk egymásnak mongolul, hogy харанхуй баатар (haranhoi baatar), ami annyit jelent, hogy Batman, mert pont odafele láttuk az új Btaman film plakátját. Nem tudom mit képzelhettek rólunk a nővérek, de valószínűleg semmi jót. Mondták, hogy az eredmény csak délután lesz meg, így nem tudtunk elmenni megcsináltatni a tartózkodási engedélyt, de majd hétfőn. Az idő amúgy rettentően rossz volt, hideg, eső és szél. Még jó hogy vettünk a kínaiaknál egy „the north face” márkájú jó kis kabátot mind a hárman. Délután visszamentünk a kórházba és mindenkinek negatív lett a tesztje és még papírt is kaptunk róla, így már mindent megszereztünk a kis listáról.